ma kaptam egy kis ajándékot az élettől. ugyanis rettentő elfoglalt vagyok, így nem sok időm marad szeretett csirkéimnek külön időt áldozni.
de
feljöttem ide az emeletre gyakorolni (készülök egy megnyitóra). kissé lelombozva elkezdtem skálázni. hogy ne legyen olyan unalmas, közben kinéztem az ablakon, én mit látok? a szembeszomszéd csirkéit. a fehéret és a barnát. a fehér teljes gőzerővel kapirgált (kapirg-föld csippentés-kapirg-csippentés-kapirg-stb) -- még igazából nem láttam ilyen hosszan soha ezt a foglalatosságot. tanulmányozhattam a lábmozgást, a szánytartást, nagyon izgalmas volt. főleg, mert a skálázás amúgy rettentő boring. a barna pedig nagyon nézte a füvet és csippentett olykor-olykor. kijöttek egészen az út szélére. amikor jött egy teherautó, verdestek, és menekültek vissza a kerítés felé. később megint visszasétáltak az út közelébe, aztán valahogy vissza a kerítés mögé. elsétált a kerítés előtt egy fekete macska... megnyugtató, szép életkép volt.
mielőtt még elkezdtem volna játszani, egy darabig néztem a fehér csirkét. aztán felemeltem a hangszert és játszani kezdtem. erre ő felnézett és abbahagyta a kapirgálást. nem tudom mennyire hallattszik ki a zene az utcára, de pl. a tücskök simán behallatszanak. lehet h a csirke hallotta, ahogy zenélek és erre felkapta a fejét? lehet, hogy volt szerencsém ma csirkéknek zenélni? kipróbáltam ismét: abbahagytam, aztán megint elkezdtem. megint felkapta a fejét, és megállt. lehetséges, hogy hallotta, nem?
itt van egy portré arról a bizonyos barna csirkéről.
és majd teszek fel képet, amit innen csináltam az emeletről (a csirke csak egy kis fehér pont a bokor tövében), de most ugye nem érek rá leszedni a telefonomról. maradjunk a portrénál...
megkésve kissé, de itt van a beigért, emeleti ablakból készített kép a csirkéről, akinek zenéltem:
igen. sajnos csak egy kis fehér pont. de ott van. ő az.
